Négy éve nevelőszülőknél tartok macskákat, és ez idő alatt több mint hetven macska ment át az otthonomon, egytől egyig.Jó lettem a búcsúzkodásban.Minden örökbefogadásnál van néhány nap (az úgynevezett beilleszkedési időszak), amikor szorongva gondolkodom, hogy vajon a kicsikém elhagyatottnak érzi-e magát, fél-e, és hogy az örökbefogadók visszahozzák-e őket, így hiábavalóvá válik minden stressz.Aztán jönnek a fotók a boldog macskáról, amint az ágyon ülve, pálcika játékkal a mancsa között, és az univerzum újrarendeződik.Néhányan, akárhány boldog fotót is kapnak, mély sajnálat marad bennük.Folyamatosan azon tűnődsz, hogy milyen lett volna az életed, a tiéd és a megmentett állat élete, ha nem engeded el őket..
Nanával a vizsgálóasztalon találkoztam az állatorvosi klinikán, ahol dolgozom.Krémszínű kölyökkutya volt, mindössze egy kilogramm súlyú, fülei akkorák voltak, mint a teste, feszült a félelemtől és a fájdalomtól.Egy mezőn hagyták magára, és később egy nő találta meg, aki 150 másik kutyáról gondoskodott, akiket mind megmentettek, miután mezőkre, folyókba dobták őket, vagy egyszerűen csak átugrottak a kerítésen, és most türelmesen várnak kennelekben vagy a ház hangulatos zugaiban az örökbefogadó családjukra.Nana egy ketrecen osztozott testvéreivel, nem volt neve, és nem volt hozzászokva ahhoz, hogy figyelmet kapjon.Összegömbölyödve, ahogy volt, remélte, hogy láthatatlannak tűnik.
Amikor Aurora összevarrta a beleit és kirakta a szerveit, mint egy puzzle-t, mindannyian reméltük, hogy a félénk szívverése kibírja az altatást, és a szervezete elviseli az ilyen műtét okozta sokkot.Ugyanezekkel az érzelmekkel figyeltem rá a következő éjszaka folyamán, miközben intravénás folyadékot adtam neki, hogy erőt adjak neki az ébredéshez.És Nana felébredt.Így kapott egy nevet és egy ígéretet, hogy találunk neki egy olyan családot, amelyik megérdemli őt.
Az első napokban a hála és a félelem keverékével nézett ránk.Megsimogattam, halkan beszéltem hozzá, hogy aztán vagy egy tablettát nyomjak le a torkán, vagy egy tűt szúrjak a bőre alá.Mindent csendben tűrt.Kíváncsian figyelte minden mozdulatunkat, de diszkréten visszavonult, ha túl közel kerültünk hozzá.Egészen addig, amíg egy nap, amikor a vizsgálóasztalnál néhány kezelést készítettem elő, egy kis batyut találtam a lábamra gömbölyödve.Ez a gesztus megismétlődött a második és harmadik napon.Egy bizonyos ponton ez lett a rituálénk.
Észre sem vettem, amikor Nana elkezdett követni mindenhová a klinikán – szégyenérzet nélkül húzogatta a nadrágomat, vagy a cipőmet rágcsálta -, kérte, hogy vegyék fel, vagy örömmel sírt minden alkalommal, amikor beléptem a klinika ajtaján.Azt sem vettem észre, hogy az órák, a hosszú buszutak és a számtalan ébresztőóra közepette mindig Nanára gondoltam, és hogy minden este egyre nehezebb volt elhagynom a klinikát, és otthagynom őt a kis szobájában.Végül is én inkább macskaember voltam.Még soha nem kötődtem kutyához.
Ez a szöveg az UNFINISHED LOVE STORIES projekt része – egy olyan platform, amely valódi történeteket tesz közzé a legtágabb értelemben vett szerelemről.Minden vasárnap reggel egy új történetet olvashatsz ezen a platformon, amely a szerelmet más szemszögből mutatja be.Ha van egy igaz, egyedi és tökéletlen élményed, amely a kortárs kapcsolatok univerzumát tárja fel, küldd el a szerkesztőségnek.
A cikket Alexandra Turcu írta.
Média partnerség.
